„A bátyád okos, te meg szorgalmas vagy. Pont, mint én voltam.”
Gyerekként sokszor hallottam ezt a mondatot a nagymamámtól. Ő jót akart. Valószínűleg dicséretnek szánta. Azt akarta mondani, hogy kitartó vagyok.
Én viszont gyerekként valami egészen mást hallottam ki belőle:
a bátyám okos,
én pedig nem.
És bár ezt senki nem mondta ki nyíltan, valahogy lassan mégis elkezdtem elhinni.
Főleg matekból.
Nem teljesítettem jól, sokszor szorongtam, és 9.-ben végül meg is buktam matematikából. Akkoriban teljesen természetesnek tűnt számomra, hogy „én nem vagyok matekos”.
Aztán később történt valami.
A matekérettségim már az osztály legjobbjai közé tartozott, az egyetemi felvételin pedig majdnem maximális pontszámot értem el matematikából.
Nem azért, mert hirtelen okosabb lettem.
Hanem mert addigra valami megváltozott bennem.
És szerintem rengeteg gyerek története szól valójában erről.
Mert sokszor nem a képességeikkel van a probléma. Hanem azzal, hogy mit hisznek saját magukról.
Miért teljesítenek sokszor rosszabbul a lányok matekból?
Pedig az intelligenciaszintjük átlagosan nem alacsonyabb a fiúkénál. Mégis rengeteg lány nő fel úgy, hogy azt hallja:
„a fiúk jobbak matekból”
„a lányok inkább humán beállítottságúak”
És a legérdekesebb az, hogy ezek a mondatok önmagukban is hatással lehetnek a teljesítményre.
Egy híres pszichológiai kutatásban két csoport lány ugyanazt a matekfeladatot írta meg. Az egyik csoportnak a teszt előtt megemlítették, hogy korábban a lányok általában rosszabbul teljesítettek ezen a feladaton. A másik csoportnak ezt nem mondták.
A különbség látványos volt: azok a lányok, akiket emlékeztettek a negatív sztereotípiára, rosszabb eredményt értek el.
Nem azért, mert kevésbé voltak intelligensek.
Hanem mert amikor valaki elkezd kételkedni saját képességeiben, az a teljesítményére is hatással lehet.
És szerintem ugyanez történik rengeteg gyerekkel nap mint nap az iskolában.
Vannak gyerekek, akik egy idő után már nem azért nem jelentkeznek órán, mert ne tudnák a választ — hanem mert félnek hibázni. Félnek attól az érzéstől, hogy megint nem lesznek elég jók.
Pedig sokszor nem a képességeikkel van a probléma.
Hanem azzal, hogy lassan elvesztették a hitüket saját magukban.
Nem buta a gyereked — lehet, hogy csak már nem hisz magában
Vannak gyerekek, akik már a feladat előtt eldöntik, hogy nekik ez úgysem fog menni.
Nem azért, mert buták.
És sokszor nem is azért, mert lusták.
Hanem mert annyiszor élték már át a kudarcot, hogy lassan elvesztették a hitüket saját magukban.
Az iskola furcsa hely tud lenni az önbizalom szempontjából. Egy gyerek akár évek alatt is eljuthat odáig, hogy már nem azért nem jelentkezik órán, mert nem tudja a választ — hanem mert fél hibázni. Fél attól, hogy kinevetik. Fél attól, hogy megint rosszul sikerül. Vagy egyszerűen már nem akarja újra átélni azt az érzést, hogy „én ehhez kevés vagyok”.
Pedig sok ilyen gyerek valójában kifejezetten intelligens.
A „lusta gyerek” mítosza
Kívülről sokszor könnyű lustaságnak látni azt, ami valójában önbizalomhiány.
A gyerek halogat. Nem akar leülni tanulni. Húzza az időt. Inkább telefonozik, rajzol, álmodozik vagy bármi mást csinál.
A felnőttek ilyenkor gyakran azt látják:
„nem érdekli”
„nem veszi komolyan”
„nem tesz bele energiát”
Pedig néha a háttérben egészen más zajlik.
Van, hogy a gyerek egyszerűen annyira fél az újabb kudarctól, hogy inkább el sem kezdi. Mert ha nem próbálkozik igazán, akkor megmarad a lehetőség, hogy „amúgy képes lenne rá”. Sokkal fájdalmasabb teljes erőből próbálkozni és mégis elbukni.
Különösen érzékeny vagy intelligens gyerekeknél látom ezt gyakran. Ők sokszor nagyon mélyen élik meg a kritikát és a kudarcot. Egy-egy rossz jegy nem csak egy rossz jegy számukra, hanem bizonyíték arra, hogy csalódást okoztak.
Amikor a gyerek már előre feladja
Szerintem az egyik legszomorúbb mondat, amit egy gyerektől hallhatunk:
„Úgysem sikerül.”
Mert sokszor nem is az adott dolgozatról szól. Hanem évekről.
Évekről, amikor:
- nem tudott úgy teljesíteni, mint mások,
- állandóan figyelmeztették,
- összehasonlították,
- azt hallotta, hogy „pedig okos vagy”,
- vagy újra és újra kudarcot élt át.
Egy idő után sok gyerek már nem a tantárgyat utálja igazán, hanem azt az érzést, amit közben átél.
És ilyenkor gyakran egy ördögi kör alakul ki:
- a gyerek fél a kudarctól,
- ezért halogat,
- emiatt rosszabbul teljesít,
- ami tovább rombolja az önbizalmát.
Kívülről ez könnyen tűnhet motivációhiánynak. Belülről viszont sokszor inkább szorongás.
Mit tehet a szülő?
Szerintem az egyik legfontosabb dolog, hogy hogyan beszélünk a gyerekkel a teljesítményéről.
Nagyon sok gyerek úgy nő fel, hogy lassan összekeveri a jegyeit a saját értékével:
- jó jegy = okos vagyok,
- rossz jegy = buta vagyok.
Pedig egy osztályzat valójában rengeteg dolgot tükrözhet:
- figyelmet,
- motivációt,
- stresszt,
- önbizalmat,
- fáradtságot,
- tanulási módszert,
- vagy egyszerűen azt, hogy aznap milyen állapotban volt a gyerek.
Ezért szerintem sokkal hasznosabb nem azt visszajelezni, hogy:
„ügyes vagy” vagy „buta voltál”,
hanem inkább segíteni a gyereknek észrevenni azokat a dolgokat, amelyeken tud változtatni.
Például:
- „Szerinted most mi segített, hogy jobban sikerült?”
- „Lehet, hogy most többet figyeltél órán?”
- „Talán segített, hogy előző nap ismételtél?”
- „Észrevetted, hogy most nem adtad fel rögtön?”
Az ilyen beszélgetések segíthetnek abban, hogy a gyerek ne egy „okos vagyok / buta vagyok” címkében gondolkodjon saját magáról, hanem megértse:
a teljesítmény nem állandó,
és a fejlődésre hatással vannak a szokásai, a stratégiái és a hozzáállása is.
Szerintem ez különösen fontos azoknál a gyerekeknél, akik sok kudarcot éltek át. Mert ők gyakran már eleve úgy ülnek le tanulni, hogy:
„nekem ez úgysem megy.”
Pedig néha már az is óriási lépés, hogy valaki:
- egy kicsit tovább próbálkozik,
- mer kérdezni,
- nem adja fel rögtön,
- vagy elhiszi magáról, hogy képes fejlődni.
Mert sok gyereknek nem az a legnagyobb problémája, hogy nem tud tanulni. Hanem az, hogy már nem hiszi el, hogy képes rá.
